Molnár Robi
Az alábbi novella a Máriahalmi Irodalmi Pályázat ifjúsági kategóriájának első helyezettje volt.
Molnár Robi
A nap halovány sugaraira ébredt. Hirtelen nem is tudta, hol van. Próbálta helyre rakni kesze-kusza gondolatait. Halványan derengett előtte a tegnapi sok- sok órai bányászás. És hogy utána elment a barátaival kipihenni egy kicsit a megerőltetéseket. A péntekenként zajló jóízű iszogatás jelentette a pihenést. Most dél volt, ráadásul kommunista szombat. Az estéből nem nagyon emlékezett semmire az iszogatáson kívül, ahogy arra sem, hogyan került az ágyába. A nap felét átaludhatta, mert már mindenki elment, s csend volt a kis faluban, ahol lakott. Elkászálódott a buszmegállóig és amíg várakozott, azon törte a fejét, vajon mit mond majd a főnöknek.
Hiszen kommunista szombat van. És ilyenkor mindenkinek dolgoznia kell ám!
A zötykölődő buszon megette a szendvicset, amit sebtében még indulás előtt megcsinált abból a kevéske ételből, ami otthon volt. Még ki sem találta kifogását, amikor a busz megállt. Le kellett szállnia. Mikor a busz már távolodott, ballagni kezdett a bánya felé.
A levegő nehezebb volt a szokásosnál, mintha valami fojtogatóval lenne tele, valami nem volt rendben. Gomolygó füstöt látott a távolban, s hirtelen megszaporázta lépteit annyira, hogy már futott. Felkészült a legrosszabb eshetőségre. Amikor közelebb ért, férfiak kétségbeesett kiáltásait hallotta. Majdnem a bányánál járt már, amikor egy mentőautó száguldott el mellette. Meglátta azt, amire lelke mélyén számított, mégis remélte, nem igaz. Lihegve érkezett meg a bányához. A látványtól kétségbeesve és félve megtorpant.
Szén helyett most szénné égett, vagy mérgezett tetemeket hoztak fel a tűzoltók. A mentősök a súlyosan sérülteket és a haldoklókat látták el. Nagy volt a kavarodás, mindenki segédkezett, amiben csak lehetett. Kivéve egyvalaki.
A főnök ott állt egyedül, minden közepén, kifejezéstelen arccal nézte az igyekvő mentősöket, majd szigorúan egyenes léptekkel megindult az irodája felé.
Molnár teljesen meg volt zavarodva. A barátai, akik munkatársai voltak, mind – mind itt égtek porrá a bányában. Ő mindeközben otthon aludt… Nem fért a fejébe, ez túl sok volt neki.
Hogyan történhetett?
Hiszen megfelelő szigor és felügyelet volt, nem?
Egy hang rángatta ki merengéséből.
– A főnök látni kíván- közölte egy kicsit félénken, de nyers szigorral.
Némán lépkedtek, egymás mögött. Robi tudta, miért hívatja a főnök. Igaz, nem hitte el. Most, hogy egy baleset történt, egyszerűen képtelenség, hogy azzal fog foglalkozni, hogy nem ment be dolgozni.
– Hol volt eddig? Mégis mit képzel? Kommunista szombat van, nem tudja? Ilyenkor dolgoznia kell mindenkinek! Vagy azt hiszi, ez a szabály magára nem vonatkozik? – ordította magából kikelve.
Erre nem tudott elfogadható választ adni, s a főnök arca megszilárdult. A tekintete hirtelen vad és szigorú lett. Miközben kiabált, mintha a robbanás miatti összes feszültségét kiadta volna magából. És csak mondta, és mondta, de Molnárig már nem jutottak el a szavak. Valahol a levegőben elszálltak, és szétfoszlottak. Robi pedig a mély és ijesztő csendben átadta magát a gyásznak.
Kökéndy Júlia