Barillo

Az alábbi novella a Máriahalmi Irodalmi Pályázat felnőtt kategóriájának egyik különdíjasa volt.


Barilló

Soha nem gondoltam volna, hogy így belémivódik egy 12 éves gyermek sorsa.

Pedagógusként olyan gyermekeket tanítottam, akiknek nehezebb volt a sorsuk, mint az elvált szülők gyerekeinek. Igaz, az elhagyott gyerekek szülei dicsekedve mondják, hogy tartjuk a kapcsolatot, látogatjuk őt. Nem ér az egész semmit, így válnak sebzetté egész életükön át, mert ő elhagyták.

Nem kell szegénynek lenni, hogy valaki az érzelmek nélküli világban a legszegényebb, legmegalázottabb legyen a saját családjában. A legtöbb pedagógus következetes módszerrel kikérdezi, felmondatja a leckét, sőt, ha nincs kész, még negatívan értékeli is.

Így történt az annak idején egy hatodik osztályban. Arany János életével, Családi kör című versével foglalkoztunk két-három órát át. A leírások, családi foglalatosság hallgatása közben teljes csend volt az osztályban. Elképzeltük Arany gyermekkorának élményeit, éreztük a meghitt családi együttlétet, szép testvéri, szülői kapcsolatok kibontakozását. Az óra végén egy rövid fogalmazást adtam házi feladatnak. Kíváncsi voltam, hogy a mai világban milyen érzelmek, tények, esti hangulatok tükröződnek vissza serdülő gyermekeink által. A huszonöt fős osztályból a harmada készít leckét, akkor is a lányok vagy a jobb tanulók. A következő órán, mint mindig megkérdeztem:

— Ki készítette el a fogalmazást?

Négy-öt gyermek emelte magasba a kezét. Megdöbbenve láttam, hogy az a fiú is feltette, aki flegmaságával, ocsmány beszédével mindig magára tereli mások figyelmét.

— Ez igen! Megírtad a feladatot? Légy szíves olvasd fel!

Családi kör minálunk este — kezdte a felolvasást.

— Este már világítunk, mert télen korán sötétedik. Hirtelen berúgják az ajtónkat. Apám káromkodva, dühöngve beront.

— Na mivan? Van valami zabálnivaló? Mi az, hogy ültök? Te menj innen a büdös fenébe, ne állj az utamba — lökött el az apám. Az anyám félelemtől elcsuklott hangon kezdte melegíteni a vacsorát.

— Már megint ezt a szart főzted? Csak paprikáskrumpli? Miért nem húst? Edd meg te! — s ezzel odavágta a falhoz.

Mi gyerekek, mert négyen vagyunk testvérek, az ajtó mögé bújtunk, hogy nehogy nyakleves legyen a vége, mint olyan sokszor. A kishúgom elkezdett sírni.  Most mi lesz? Mi mit fogunk enni?

Mindenki torokszorító félelemben állt és várta az ordítozás folytatását. Ekkor fejére nyomta a kalapját és újra kirúgva az ajtót, elindult oda, ahonnan jött — az italboltba.

— Nálunk ilyen a családi kör esténként, én ezért nem szoktam házi feladatot írni tanárnő — mondta, s ezzel lesütött szemmel leült.

Az osztályban néma csend lüktetett. Mindenkinek a szeme csillogott a könnytől, még a legvagányabb fiúknak is. Én küszködve a szavaimmal, csak annyit tudtam mondani:  Köszönöm Barilló – mert ez volt a családi neve — hogy megírtad a leckét.

A megszóltalt csengőt senki nem hallotta meg, intésemre nem rohantak ki az udvarra, ügy ahogy eddig szoktak, hanem csendesen előre engedve Barillót, lesétáltak az udvarra.

Sokáig álltam még az osztályteremben és tudtam, hogy ilyen feladatot nem adok egyhamar tanítványaimnak, mert nem tudjuk mi folyik otthon abban a családban,

amelybe születtek gyerekeink.

Akit minden szülő szeretettel várt, Isten szent színe előtt, örök hűséget esküdve és ajándékul kapva a gyermekeket.


Krupp Miklósné Franciska